PécsONE

„Láttam, hogy a város rajong a színházért” - Interjú Ullmann Mónikával

„Láttam, hogy a város rajong a színházért” - Interjú Ullmann Mónikával
„Láttam, hogy a város rajong a színházért”

Gyerekszínészként kezdte pályafutását, hároméves korában már filmekben játszott, később színházban. Ma hol itt, hol ott, de leginkább színpadon látható. Ullmann Mónikát nem a bulvársajtóból ismerjük és nem is a közszereplés által. Ezeket ugyanis messzire elkerüli. Helyette átadja magát a szakmájának, karaktereket formáz és játszik. Színházlátogatásról, szabadságról és a közönség sajátos meglátásairól beszélgettünk. 


Rengeteget jársz színházba, miközben csak kevés színész hangoztatja ugyanezt – holott természetes. Ilyenkor mit csinálsz, kikapcsolódsz, szórakozol, tanulsz?


Rátapintottál a lényegre, a színházba járás nekem egyben kikapcsolódás, miközben figyelemmel kísérem, hogy éppen mi történik a színházi világban. Sok kimagasló és független produkció van itthon a repertoáron, melyeken érdekes emberekkel lehet találkozni, vagy adott esetben újakat megismerni. Ha személyes kötöttségem van a darabhoz, például egy barátom vagy barátnőm játszik benne, akkor miattuk nézem meg, amikor viszont érdekesnek találom az előadást vagy a rendezőt, akkor azért. Ezzel általában a pályatársak is így vannak. Szerencsére sokszor találkozom kollégákkal is a nézőtéren.


Az egyik legnépszerűbb magyar színésznő vagy, mégis csak ritkán nyilatkozol, kerülöd a középpontot. Miért?


A szakmámat önmagáért szeretem, ha színpadon állhatok, kamera előtt vagyok, vagy egy szerepen dolgozok, és nem azért, hogy ünnepeljenek.
Milyen az ország – talán szabad ezt mondani – legszabadabb társulatához tartozni, az Orlai Produkciós Irodához? Itt mindenki szabadúszó, és mindenki profi.
Szabad! Büszkeséggel tölt el, hogy hozzájuk tartozhatom. Orlai Tibornál a repertoár széles skálán mozog, így a közönség könnyebben tud választani az igényének megfelelően és a színészeknek is jó lehetőség, hogy sok más műfajban megmutathatják magukat. Az Orlai Produkciós Irodánál három darabban játszottam eddig, és most próbálom a negyediket. Tavasszal lesz a következő bemutatóm, amit Benedek Miklós rendez. Ezt a találkozást izgalommal várom, mert ezennel nem partnerként lesz jelen, mint a Heisenbergben, hanem rendezőként.


„A mű tökéletes példázata annak, hogy soha nincs késő ahhoz, hogy nyitottak legyünk a világra.” – hangzik el a Heisenberg című darab kapcsán, melyet novemberben Pécsett is játszotok. Valóban, sosincs késő?


Szerintem ez a darab sok mindenről szól, elszalasztott lehetőségekről, egy elrontott szülő-gyermek viszonyról, egy késői találkozásról, amiben két magányos ember feloldódhat. De ez csak az én olvasatom. Úgy veszem észre, hogy a nézőtéren más és más rész az origó ebből az előadásból. Ez ugyanígy igaz más darabokra is. A közönség mindig hozzáteszik a saját élettapasztalatát és élethelyzetét. Benedek Miklós nyilatkozta egyszer, hogy nem eljátsszuk, hanem megéljük az adott estét. Lassan egy éve játsszuk a Heisenberget, mára jól ismerjük egymást, a legapróbb rezdüléseket is észrevesszük a másikon, és a legjobb, hogy ezekre tudunk reagálni. Ettől pedig minden előadás más lesz, a pécsi is.


A közelmúltban szintén itt játszottál, a Zsolnay Színház előadásán (Tagadj tagadj tagadj című darab). Milyen emlékeket őrzöl a városról?


Pécsre mindig jó megérkezni, itt lenni. Sok élmény fűz ide a színházi fesztiválok miatt. A Zsolnayban két alkalommal is volt szerencsém színpadra állni, és mind a kétszer láttam, hogy a város rajong a színházért. Remélem, a legközelebbi POSZT-on is találkozunk!

Programajánló